Van egy mondat, amit online vállalkozásban elég gyakran hallunk:
írj blogot.
Mert jó a SEO-nak.
Mert kell tartalom.
Mert így látszik, hogy értesz ahhoz, amit csinálsz.
Mert a Google szereti.
Mert majd jönnek az emberek.
És ezek közül valamelyik igaz is. Néha. Ha a csillagok, az algoritmusok és az emberi figyelem nyomorult kis maradéka éppen egy irányba áll.
De szerintem a blog valódi szerepe nem itt kezdődik.
Nem ott, hogy legyen még egy cikk az interneten.
Abból már van elég.
Az internet tele van cikkekkel. Okosnak szánt cikkekkel. Hasznosnak szánt cikkekkel. Olyanokkal, amiket valaki tényleg szívből írt, és olyanokkal is, amiket valami rendszer legyártott, mert hát „tartalom kell”, és az emberiség láthatóan még nem szenvedett eleget.
A blog szerintem akkor kezd érdekes lenni, amikor nem csak tartalomként nézel rá.
Hanem első találkozásként.
Belépési pontként.
Egy olyan helyként, ahol valaki először kap betekintést abba, hogyan gondolkodsz.
Nem csak azt látja, mit árulsz.
Nem csak azt, milyen szolgáltatásod van.
Nem csak azt, milyen csomagokat raktál össze.
Hanem azt is, hogyan nézel rá dolgokra.
Milyen kérdéseket teszel fel.
Min akadsz fenn.
Mit nem bírsz már szépen, udvariasan kerülgetni.
Mikor vagy türelmes.
Mikor vagy élesebb.
Mit tolerálsz.
Mit nem.
Hol húzol határt.
És milyen hangon beszélsz arról a problémáról, amivel ő éppen küzd.
Amikor azt mondom, hogy a blog belépés a világodba, nem valami nagy költői képre gondolok.
Nem arra, hogy az olvasó belép egy tökéletesen megkomponált digitális szalonba, ahol minden csillog, minden stratégiai, és a sarokban halkan szól a „sikeres vállalkozó vagyok” című motivációs háttérzene.
Hanem arra, hogy ismerkedik veled.
Nem biztos, hogy tudatosan.
Nem úgy, hogy leül, jegyzetfüzetet nyit, és azt mondja: „most akkor megvizsgálom ennek az embernek a gondolkodásmódját”.
Hanem egyszerűen olvas.
És közben érzi.
Ez az ember hogyan beszél?
Érti, amiben vagyok?
Túl magas lóról beszél?
Túl szépen csomagol?
Túl sokat ígér?
Vagy végre kimond valamit, amit én is érzek, csak eddig nem tudtam így megfogalmazni?
Szerintem itt kezdődik a blog valódi ereje.
Nem ott, hogy megjelent még egy cikk.
Hanem ott, hogy valaki olvasás közben elkezdi eldönteni:
rezonálok erre az emberre, vagy nem?
És ez teljesen rendben van.
Mert nem mindenkinek kell kapcsolódnia hozzád.
Nem minden olvasóból lesz feliratkozó.
Nem minden feliratkozóból lesz ügyfél.
Nem minden ügyfél lesz olyan, akivel tényleg jó együtt dolgozni.
És hála az égnek, mert különben megint ott tartanánk, hogy mindenkit meg akarunk szólítani, aztán a végén senki nem érzi, hogy hozzá beszélünk.
Csodálatos marketinges önszabotázs, sokan űzik versenyszinten.
A blog nem csak kifelé beszél
Szerintem a blogolással kapcsolatban az egyik legnagyobb félreértés az, hogy sokan egyirányú közlésként kezelik.
Én írok.
Te olvasol.
Én tudom.
Te tanulj.
Ez így papíron akár működhetne is, csak emberileg nagyjából annyira izgalmas, mint egy hivatalos tájékoztató a lift mellett.
Én nem ezért szeretek blogot írni.
Nekem a blog akkor kezd élni, amikor történik utána valami.
Amikor valaki visszajelez.
Amikor kapok egy e-mailt egy cikk után.
Amikor beérkezik egy válasz egy kérdésre.
Amikor valaki rám ír Messengerben, hogy „Gabi, olvastam, amit írtál, és erről az jutott eszembe…”
Vagy amikor valaki kitölti az anonim kérdést, aztán a végére odaírja a nevét.
Ez utóbbi nekem mindig külön érdekes.
Mert anonim is maradhatna.
Nem kérem, hogy vállalja.
Nem kellene odaírnia, hogy ő volt.
És mégis megteszi.
Ez nekem nem „lead aktivitás”.
Nem „engagement”.
Nem „felhasználói interakció”, mert hát nyilván mindent lehet olyan szóra fordítani, amitől az ember lelke kiszárad.
Ez bizalom és tisztelet.
Azt jelenti, hogy nem csak olvasott valamit, hanem valami megmozdult benne annyira, hogy válaszolni akart rá.
És amikor valaki válaszol, ott már nem csak tartalomról beszélünk.
Hanem kapcsolatról és kölcsönös tiszteletről.
Nem mindenki jelez vissza, és ez rendben van
Ezt fontos kimondani, mert nem szeretném úgy beállítani, mintha csak az lenne értékes olvasó, aki ír, válaszol, kérdez, kitölt, üzenetet küld, és még lehetőleg egy kis csengőt is megráz, hogy „itt vagyok, Gabi, figyeltem”.
Nem erről van szó.
Én is olvasok blogokat úgy, hogy nem írok vissza.
Nem kommentelek. Nem küldök e-mailt. Néha nincs kedvem. Néha nincs hol.
Néha egyszerűen csak elviszek magammal egy gondolatot, aztán az dolgozik bennem tovább.
És ez is érték.
Nem kell minden olvasóból azonnal reakciót kipréselni, mert az már megint nem kapcsolat lenne, hanem digitális vallatás. Abból is van elég.
De amikor valaki mégis visszajelez, az egy másik szint.
Nem jobb ember.
Nem értékesebb olvasó.
Csak közelebb lépett egyet.
És neked is adott valamit.
Egy mondatot.
Egy nézőpontot.
Egy kérdést.
Egy ellenállást.
Egy felismerést.
Egy olyan visszajelzést, amiből te is jobban érted, mi történik a másik oldalon.
Ezért mondom, hogy a jó blog nem csak kifelé beszél.
Hanem vissza is hallgat.
Legalábbis szerintem ezt kellene tudnia támogatni.
Okoskodni bárki tud. Gondolkodtatni már más kérdés.
A blogolásban engem nem az érdekel, hogy mennyire tudok nagyon okosnak tűnni.
Okoskodni bárki tud.
Az internet különösen jó terep erre. Elég három határozott mondat, egy magabiztos arc, meg némi „én már tudom, te még nem” energia, és kész is a digitális trónszék.
Csak attól még nem biztos, hogy bárki előrébb jutott.
Én nem okoskodni akarok.
Gondolkodtatni szeretnék.
Azt szeretném, hogy ha valaki elolvas egy cikket, legalább egy ponton megálljon.
Hogy azt mondja:
„Na, ez nálam is így van.”
Vagy:
„Ezen még nem gondolkodtam.”
Vagy:
„Ez most bosszant, de lehet, hogy igaza van.”
Vagy:
„Ezt meg kell néznem a saját rendszeremben.”
Vagy egyszerűen csak elvisz magával egy mondatot, ami később valamikor visszajön.
Nekem már ez is sokat jelent.
Mert egy jó blogcikk szerintem nem lezár.
Nem az a dolga, hogy kimondja a nagy végső igazságot, aztán elegánsan meghajoljon, mint egy túlárazott konferenciaelőadó.
Hanem az, hogy elindítson valamit.
Az olvasóban.
És néha benned is.
Mert amikor valaki visszajelez, abból nem csak azt tudod meg, hogy „tetszett-e” a cikk.
Hanem azt is, hogy mi mozdult meg benne.
Hol kapcsolódott.
Melyik ponton ismert magára.
Milyen kérdést tett hozzá.
Milyen helyzetet hozott vissza.
És ez nagyon sokszor sokkal értékesebb, mint bármilyen szépen megtervezett tartalomnaptár.
A tartalomnaptárban ugyanis te előre kitalálod, miről fogsz beszélni.
A visszajelzésekben viszont az olvasó megmutatja, neki hol van a valódi kérdés.
És a kettő nem mindig ugyanaz.
Meglepő, tudom. Az emberek már csak ilyen kellemetlenül élőlény-szerűek.
Amikor egy válaszból beszélgetés lesz
Nálam a saját blogomon és leveleimben régóta fontos, hogy legyen valamilyen visszajelzési pont.
Egy kérdés.
Egy anonim válaszlehetőség.
Valami apró kapu, amin keresztül az olvasó vissza tud jelezni, ha akar.
Nem kell nagy dologra gondolni.
Nem kell bonyolult űrlap.
Nem kell húsz kérdéses kutatás, ahol a végére már az ember azt sem tudja, eredetileg mit akart mondani.
Sokszor elég egy jó kérdés.
Egy olyan kérdés, ami nem statisztikát akar gyűjteni, hanem gondolatot hív vissza.
És ilyenkor jönnek az érdekes dolgok.
Valaki elolvassa a cikket, aztán válaszol.
Valaki kitölt egy anonim kérdést.
Valaki később Messengerben ír, hogy „olvastam, amit írtál…”
Valaki e-mailben folytatja.
Valaki azt írja, hogy „bakker, erre én nem is gondoltam”.
Valaki pedig nem csak válaszol, hanem gyakorlatilag kinyit egy egész új témát.
Volt már olyan, hogy egy blogcikkre vagy e-mailre érkező visszajelzésből később esettanulmány lett.
Nem azért, mert előre ezt terveztem.
Nem azért, mert ott ültem, és azt mondtam: „na, most ebből majd szépen hatrészes tartalomstruktúrát gyártunk”, mert ennyire azért még én sem vagyok könyörtelen.
Hanem mert az olvasó visszahozott egy valós helyzetet.
Egy kérdést.
Egy mondatot.
Egy olyan nézőpontot, amitől bennem is elindult valami.
És amikor ez megtörténik, akkor érzed, hogy a blog nem egy szövegfal.
Nem egy kipipált tartalom.
Nem az internet újabb kis okossági lerakata.
Hanem kapcsolódási pont.
Valaki belépett a te világodba egy gondolaton keresztül.
És közben te is kaptál egy pillanatnyi betekintést az övébe.
Na, ez az a része a blogolásnak, amiért szerintem tényleg érdemes csinálni.
A marketing valójában a bizalom digitalizálása
Szerintem a marketing nagyon sokszor azért válik kellemetlenné, mert túl hamar akar bizonyítani.
Túl gyorsan akar eladni.
Túl hamar akar meggyőzni.
Mintha az lenne a feladat, hogy az első találkozásnál már rögtön a másik kezébe nyomjuk az ajánlatot, aztán csodálkozunk, hogy hátrál kettőt.
A blog ennél finomabb műfaj.
A blogban van idő.
Van tér.
Van lehetőség arra, hogy valaki ne csak azt lássa, mit kínálsz, hanem azt is, hogyan gondolkodsz.
És ez szerintem sokkal fontosabb, mint amennyit általában beszélünk róla.
Élőben sok minden segít.
Ott van a hangod.
Az, ahogy reagálsz.
Az, ahogy kérdezel.
Az, ahogy figyelsz.
Az, ahogy egy beszélgetésben a másik ember érzi, hogy érted, miről beszél.
Online ezek nagy része eltűnik.
Marad a szöveg.
A ritmus.
A gondolat.
A következetesség.
Az, hogy milyen példákat hozol.
Az, hogy mit nem simítasz el.
Az, hogy mersz-e emberien beszélni.
A blog ezért tud bizalmi tér lenni.
Nem úgy, hogy minden cikk végén megpróbálod eladni az olvasónak az összes létező termékedet, szolgáltatásodat és a lelked maradékát is, mert hát kell a konverzió.
Hanem úgy, hogy következetesen megmutatod, hogyan gondolkodsz.
És aki erre rezonál, az közelebb léphet.
Nem erőszakkal.
Nem tukmálással.
Nem manipulációval.
Hanem azért, mert érzi, hogy itt van valami, ami neki szól.
Ha belépett, ne hagyd ott az ajtóban
Itt jön be az, amiért szerintem a blog nem lehet végállomás.
Ha valaki elolvassa a cikkedet, akkor már történt valami.
Nem biztos, hogy nagy dolog.
Nem biztos, hogy vásárolni akar.
Nem biztos, hogy készen áll bármire.
De figyelt.
És ez ma már nem kevés.
Az emberek figyelméért komplett digitális cirkuszok versenyeznek, mi pedig néha úgy teszünk, mintha természetes lenne, hogy valaki végigolvas valamit.
Nem az.
Ez érték.
És ha valaki már figyelmet adott neked, akkor szerintem jó lenne nem ott hagyni az ajtóban.
Nem kell letámadni.
Nem kell azonnal ajánlatot tolni elé.
Nem kell minden blogcikk végén „VEDD MEG MOST” hangulatban rárontani, mert ettől nagyjából minden normális emberben megszólal a menekülő ösztön.
De kellene egy következő lépés.
Egy kérdés.
Egy anonim válaszlehetőség.
Egy feliratkozás.
Egy letölthető anyag.
Egy kapcsolódó cikk.
Egy e-mailes folytatás.
Egy ajánlat, ha tényleg oda illik.
Valami, ami azt mondja:ha ez most megmozgatott benned valamit, itt tudsz továbbmenni.
Mert ha nincs következő lépés, akkor a blog sokszor csak szépen lezárul.
Elolvasta.
Talán tetszett.
Talán gondolkodott rajta.
Aztán bezárta.
És vége.
Ez nem tragédia, persze.
Nem kell minden olvasásból drámát csinálni, az internet így is túl sok érzelmi zajt termel.
De ha rendszeresen ez történik, akkor a blogod lehet, hogy sok gondolatot indít el, csak épp nem tudod, kinél, hogyan és merre.
És ezzel te is veszítesz.
Nem csak azért, mert nem lett belőle feliratkozó vagy ügyfél.
Hanem azért is, mert nem érkezik vissza hozzád az a tudás, amit az olvasó reakciója adhatna.
Hogy mit értett meg.
Mi érdekli.
Hol akadt el.
Mire kíváncsi.
Mivel vitatkozna.
Mit vinne tovább.
Ezekből lesznek a jobb kérdések.
A jobb cikkek.
A jobb ajánlatok.
A jobb rendszerek.
Nem a levegőből lógó marketing.
Hanem olyan irány, ami tényleg valós helyzetekre válaszol.
A jó blog nem csak megmutat téged az olvasónak
A blogról sokszor úgy beszélünk, mintha az csak bemutatkozás lenne.
És igen, az is.
Az olvasó lát belőled valamit.
A gondolkodásodból.
A stílusodból.
A szakmai nézőpontodból.
Abból, hogyan nyúlsz egy problémához.
De szerintem a jó blog ennél többet tud.
Nem csak téged mutat meg az olvasónak.
Hanem az olvasót is megmutatja neked.
Persze csak akkor, ha van lehetősége visszajelezni.
Ha van kérdés.
Ha van válaszmező.
Ha van feliratkozás.
Ha van beszélgetés.
Ha van valami, amin keresztül nem csak ő lép be a te világodba, hanem te is rálátsz arra, mi van az ő világában.
Ez nekem nagyon fontos.
Mert én tényleg kíváncsi vagyok az olvasóimra.
Arra, hogy mit vesznek észre.
Mire reagálnak.
Hol akadnak el.
Mit értenek félre.
Mi érinti meg őket.
Mi bosszantja őket.
Mire mondják azt, hogy „igen, pontosan ez van nálam is”.
És nem azért, mert mindenkit azonnal ügyféllé akarok alakítani, mintha valami borzalmas marketinges transzformátor lennék.
Hanem mert ezekből értem meg jobban, mire van szükség.
Mire érdemes írni.
Milyen kérdést kellene feltenni.
Milyen anyagot kellene elkészíteni.
Milyen ajánlatnak van értelme.
És mi az, amit csak én gondoltam fontosnak, de az olvasót hidegen hagyja.
Ez utóbbi is hasznos, még ha az egónak nem is mindig kellemes.
De hát az ego sem azért van, hogy mindig simogassuk. Legalábbis remélem.
Ezért nem mindegy, mi történik a cikk után
A blog tehát szerintem nem végállomás.
Nem is csak tartalomtár.
Nem is csak SEO-eszköz.
Nem is csak egy hely, ahová néha kiteszel valamit, hogy ne legyen olyan üres az oldal.
A blog belépési pont.
Egy hely, ahol valaki elkezd ismerkedni veled.
És jó esetben nem csak ő ismer meg téged jobban, hanem te is jobban megismered őt.
De ehhez kell valami a cikk után.
Nem feltétlenül nagy rendszer.
Nem feltétlenül bonyolult automatizmus.
Nem feltétlenül tizenhat lépéses funnel, mert az online világ már így is elég sok bonyolult szerkezetet gyártott ahhoz, hogy mindenki jogosan legyen gyanakvó.
Néha elég egy jó kérdés.
Egy anonim válaszmező.
Egy egyszerű feliratkozás.
Egy kapcsolódó letölthető anyag.
Egy e-mailes folytatás.
Egy következő cikk.
Egy olyan út, ami nem tolakszik, csak nyitva hagyja az ajtót.
Mert ha valaki belépett a világodba, nem kell rögtön eladni neki.
De az sem biztos, hogy ott kell hagyni egyedül az ajtóban.
Szerintem valahol itt kezdődik a Blogból Funnel gondolkodás emberi oldala.
Nem ott, hogy hogyan tudunk még egy trükkös útvonalat építeni.
Hanem ott, hogy ha egy cikk gondolatot indított, legyen hova továbbmennie.
Az olvasónak is.
És neked is.
Mi az a gondolat ebből a cikkből, amit továbbviszel magaddal?
Nem kell szépen megfogalmazni. Lehet egy mondat, egy felismerés, egy kérdés, egy ellenállás vagy bármi, amin most elgondolkodtál. Az érdekel, mi mozdult meg benned.