Van az a pillanat, amikor végre elkészül egy blogcikk.
Megírtad, átolvastad, kicsit még húztál rajta, javítottál egy mondatot, aztán még egyet, mert természetesen az ember ilyenkor is képes úgy viselkedni, mintha egy blogbejegyzésen múlna a világbéke.
Aztán egyszer csak ott van.
Kész.
Kikerülhet az oldalra.
És egy nagyon rövid, naiv pillanatig azt érzed, hogy végeztél.
Aztán persze jön a valóság, ez a kedves, tapintatos kis állat, és finoman emlékeztet rá, hogy nem, drágám, te még csak az első kört futottad le.
Mert a cikk ugyan elkészült, de attól még nem ment ki sehova.
Nem lett belőle Facebook-poszt. Nem lett belőle másik Facebook-poszt egy másik közönségnek. Nem lett belőle Instagramra való rövidebb gondolat. Nem lett belőle LinkedInre szabott verzió. Nem készült hozzá kép. Nem lett időzítve. Nem lett továbbgondolva. Nem lett átkötve semmire.
Csak ott van a blogon.
Szépen.
Csendben.
Mint egy jól megírt, de teljesen magára hagyott gyerek a digitális játszótéren.
És azt hiszem, nálam itt kezdődött az egész felismerés.
Nem ott akadtam el, hogy nincs miről írni. Ez a vicces az egészben. Mert téma lenne. Gondolat lenne. Tapasztalat lenne. Ügyfélpélda lenne. Saját bénázásból is van elég, abból külön sorozatot lehetne indítani, ha valaki egyszer tényleg nagyon őszinte akar lenni az online vállalkozásról.
A blogcikk még valahogy meg is születik.
Leülök, elkezdem, visz a gondolat, közben persze szidom magam, hogy ezt miért nem írtam meg három hete, de végül összeáll.
A gond nem itt kezdődik.
Hanem utána.
Amikor ott ülök a kész cikkel, és hirtelen nem azt érzem, hogy „de jó, ez megvan”,
hanem azt, hogy „bakker, ebből most még tartalmat kell gyártani”.
És ez már egy teljesen más lelkiállapot.
A cikkírásban még van valami alkotós rész. Van benne gondolkodás, megfogalmazás, saját hang, saját tapasztalat. De ami utána jön, az sokszor már nem alkotásnak érződik, hanem logisztikának.
Széthordani.
Átfogalmazni.
Képet keresni.
Képet készíteni.
Kitalálni, hova milyen felütéssel menjen.
Időzíteni.
Ellenőrizni, mi ment ki és mi nem.
Aztán persze úgy tenni, mintha ez teljesen természetes lenne, mert hát vállalkozó vagy, oldd meg. A vállalkozó mindig mindent megold. Aztán csodálkozunk, hogy egy ponton már úgy néz ki a napja, mint egy rosszul fizetett szerkesztőségi asszisztensé, csak mellette még stratégia, ügyfélmunka, értékesítés és élet is kellene.
Apróság.
A képkeresés külön kis pokol
Nálam az egyik legnagyobb nyűg például a vizuális rész.
Ezt most nem fogom szebben mondani: nem vagyok az a típus, aki fejben azonnal látja, milyen kép kell egy cikkhez.
A szöveg világában elboldogulok. Ott tudom, mit akarok mondani. Tudom, mikor hamis egy mondat. Tudom, mikor túl szép, mikor túl steril, mikor túl marketinges, és mikor van benne végre valami emberi.
De a kép?
Na, az másik bolygó.
És itt jön a vicces rész: ezen még az AI sem mindig segít elsőre.
Mert oké, mondhatjuk, hogy „kérjünk képet az AI-tól”.
Csak előbb nekem kellene megmondani az AI-nak, hogy mit kérek.
Milyen hangulat legyen? Milyen tér? Milyen szereplő? Milyen kompozíció? Milyen stílus? Mi legyen rajta, és mi ne legyen rajta?
És én sokszor pont itt akadok el.
Nem ott, hogy felismerjem, amikor valami jó. Mert ha már látom, akkor tudom, hogy igen, ez működik, vagy nem, ez teljesen mellément, köszönjük, robotbarátunk, vissza a bányába.
Hanem ott, hogy előre megfogalmazzam, mit akarok látni.
Ilyenkor jön az oda-vissza pingpong.
Írok egy promptot. Az AI ad valamit. Nézem. Nem az. Átírom. Megint ad valamit. Már közelebb van, de még mindig furcsa. Megint pontosítok.
Aztán egyszer csak ott ülök, és azon gondolkodom, hogy egy blogcikkhez akartam képet, vagy épp egy vizuális terápiás folyamatba keveredtem bele.
És mire végre megszületik valami használható, sokszor több idő ment el vele, mint amennyit maga a kép ér.
Pont ezért kezdtem el sokszor inkább szöveges képeket használni. Nem azért, mert hirtelen feltaláltam a dizájn új korszakát, hanem mert a képkeresés és a képgyártás olyan mennyiségű időt vitt el, hogy egy ponton már nem volt kedvem harcolni vele.
És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Sokan tudják, mit akarnak mondani.
Csak azt nem tudják, hogyan nézzen ki hozzá a vizuál.
És ez nem lustaság. Nem ügyetlenség. Egyszerűen másfajta gondolkodás.
Van, aki képekben lát
Van, aki mondatokban.
Van, aki táblázatokban, de róluk most ne beszéljünk, nekik amúgy is saját kis univerzumuk van.
Ugyanaz a cikk, de nem ugyanaz a közönség
A másik nagy nyűg az, hogy egy blogcikket nem lehet csak úgy ugyanabban a formában mindenhova kitenni.
Persze, technikailag lehet. Kimásolod, beilleszted, és kész. Aztán csodálkozol, hogy olyan hatása van, mint amikor valaki ugyanazt a szórólapot osztogatja esküvőn, temetésen és szakmai konferencián.
Hát igen, tartalom az tartalom, csak közben az emberek valamiért nem egyformák. Milyen meglepő.
Nekem például már a Facebook is sok tud lenni.
És most nem is arról beszélek, hogy Facebook, Instagram, LinkedIn, Pinterest, TikTok, meg az aktuális új csodaplatform, amitől elvileg megint megváltódik az online jelenlétünk. Hanem csak Facebookon belül.
Van több csoportom, és már ott is másképp kell megszólalni.
Az egyik csoportban más a közeg. A másikban más kérdés fogja meg az embereket. A harmadikban lehet, hogy ugyanaz a téma működik, de teljesen más felütéssel.
Tehát nem az történik, hogy „kiteszem a cikket három helyre”.
Hanem az, hogy ugyanazt a gondolatot három különböző módon kell újra megfogni.
És ez fontos különbség.
Mert sokszor nem az a munka, hogy hova kattints.
Hanem az, hogy hogyan szólalj meg ott.
Más hang. Más szög. Más belépési pont. Más kérdés. Más ritmus. És közben persze ne legyen duplikáció, ne legyen unalmas, ne legyen ugyanaz, ne legyen túl hosszú, ne legyen túl rövid, ne legyen AI-szagú, ne legyen tukmálós, de azért dolgozzon is.
Semmi extra.
Csak egy kisebb kommunikációs aknamező minden egyes cikk után.
És akkor még nem mentünk át LinkedInre. Nem mentünk át Instagramra. Nem csináltunk Pinterestre való anyagot. Nem gondolkodtunk TikTokban. Nem időzítettünk. Nem mértünk vissza. Nem néztük meg, hova vezessen a poszt.
Csak próbáltunk egyetlen blogcikkből normálisan életet csinálni.
Amikor a blogolásból tartalomgyár lesz
Nálam pontosan emiatt fordult elő sokszor, hogy havonta egy cikk került ki.
Vagy még annyi sem.
Nem azért, mert nem lett volna mondanivaló.
Hanem mert tudtam, hogy ha megírom, akkor utána jön ez az egész második kör. És volt bennem egy nagyon őszinte ellenállás.
Nem akarok minden cikk után tartalomgyárrá változni.
Ez nálam kulcsmondat.
Nem azért vállalkozom, hogy minden gondolatom után elinduljon egy belső futószalag, ahol én vagyok a szövegíró, a képszerkesztő, a posztoló, az időzítő, a social media menedzser, a méricskélő ember és a „jaj, ezt is ki kellett volna tenni” részleg is.
Ez nem szabadság.
Ez egy digitális mókuskerék.
Csak modernebb ikonokkal
És közben persze kívülről mindenki azt látja, hogy online vállalkozás, rugalmasság, saját időbeosztás, milyen csodás. Belül meg ott ülsz, és azon gondolkodsz, hogy egyetlen cikk miatt megint fél napod elment arra, hogy életben tartsd a tartalmat.
Van egy ügyfelem, aki kifejezetten jól csinálja ezt.
És pont ezért érdekes a példa.
Mert nem arról van szó, hogy valaki béna, szétszórt, nem érti a social médiát, és most jaj, segítsünk neki. Nem. Ő tényleg jól csinálja. Megírja a cikkeket, feltölti, gondolkodik a felületekben, érti, hogy miért fontos a tartalom továbbvitele.
És még nála is előjön a kérdés, hogy meddig lehet ezt egyedül vinni.
Mert ha van blog, Facebook, Instagram, Pinterest, talán LinkedIn, akkor egy ponton már nem egy kis kiegészítő feladatról beszélünk. Hanem egy külön munkakörről.
És akkor jön a következő kérdés: kellene mellé egy asszisztens?
Jó, de kit?
És ha van is valaki, meg kell tanítani.
Nem csak arra, hogy hova kattintson, mert az még a könnyebbik része. Hanem arra, hogy milyen hangon kommunikáljon. Mi számít jó posztnak. Mit ne írjon. Mit hova tegyen. Melyik felületen mi működik. Hogyan ne legyen minden ugyanaz. Hogyan ne veszítse el a vállalkozás hangját.
Tehát ha kiszervezed, akkor sem tűnik el a feladat. Csak átalakul betanítássá, ellenőrzéssé, javítgatássá és újabb koordinációvá.
Mert hát természetesen a tartalomgyártás nem lenne igazi modern vállalkozói élmény, ha nem szülne maga köré még három másik feladatot.
A blog ne egyirányú monológ legyen
És van itt még egy réteg, amit szerintem nem lehet kihagyni.
A blogcikk önmagában nem cél.
Legalábbis szerintem nem kellene annak lennie.
Nem azért írsz blogot, hogy legyen még egy oldal az interneten, ahol okosakat mondasz, aztán mindenki megy tovább a dolgára.
Abból már van elég.
Az internet tele van jól megírt, hasznosnak szánt, szépen eltemetett cikkekkel, amelyeket valaki egyszer nagy lendülettel megírt, aztán otthagyott a blogon, mint egy digitális üzenetet palackban.
Majd valaki megtalálja.
Talán.
Egyszer.
Ha nagyon ráér.
Szerintem a blognak ennél több dolga van.
A blog egy belépési pont.
Egy első találkozás.
Egy lehetőség arra, hogy valaki ne csak azt lássa, mit árulsz, hanem azt is, hogyan gondolkodsz.
Milyen kérdéseket teszel fel. Mit veszel észre. Milyen problémákat értesz meg. Milyen hangon beszélsz.
És ami talán még fontosabb: elindít-e benne valamit.
Mert egy jó blogcikk szerintem nem lezár.
Nem az a dolga, hogy kimondja a nagy okosságot, aztán elegánsan meghajoljon a függöny előtt.
Hanem az, hogy gondolkodásra bírjon.
Hogy az olvasóban megszülessen egy mondat:
„Na, ez nálam is így van.”
Vagy:
„Ezen még nem gondolkodtam.”
Vagy:
„Erről kérdeznék.”
Vagy:
„Erre nekem is kellene valami megoldás.”
És innen kezd érdekes lenni az egész.
Mert ha valaki eljut idáig, akkor az már nem csak egy látogató volt, aki véletlenül beesett az oldaladra.
Adott neked figyelmet.
Időt.
Egy kis mentális teret.
Ez ma már nem apróság.
Az emberek figyelméért komplett digitális cirkuszok versenyeznek, mi pedig néha úgy teszünk, mintha az teljesen természetes lenne, hogy valaki végigolvas egy cikket.
Nem az.
Ez érték.
És ha már ott van, ha már olvas, ha már megmozdult benne valami, akkor jó lenne, ha nem csak annyi történne, hogy bezárja az oldalt, és kész.
Nem kell letámadni.
Nem kell azonnal eladni.
Nem kell minden cikk végére odarakni egy óriási „VEDD MEG MOST” gombot, mert ettől nagyjából a legtöbben reflexből hátrálni kezdenek.
De kellene valami következő lépés.
Egy kérdés.
Egy feliratkozás.
Egy letölthető anyag.
Egy anonim visszajelzés.
Egy blogértesítő.
Egy kapcsolódó útvonal.
Valami, ami nem hagyja, hogy az egész csak egy egyirányú monológ maradjon.
Mert szerintem a tartalomgyártásnak nem az lenne a szerepe, hogy mi folyamatosan beszéljünk az internetbe.
Hanem az, hogy valahol párbeszédet indítson.
És ezt nem csak elméletből mondom.
Nekem tényleg az egyik legjobb érzés az egész blogolásban az, amikor valaki visszajelez.
Amikor kapok egy e-mailt egy cikk után.
Amikor beérkezik egy válasz egy kérdőívre.
Amikor valaki leírja, hogy „bakker, erre én még nem is gondoltam”.
Vagy pont fordítva: ír valamit, amitől bennem indul el egy teljesen új gondolat.
Szerintem ez az a része a blogolásnak, amiért az egészet érdemes csinálni.
Nem az, hogy kikerült még egy cikk.
Nem az, hogy nőtt a tartalommennyiség.
Hanem az, hogy valaki ott volt a másik oldalon, olvasta, megmozdult benne valami, és visszaírt.
Volt már olyan is, hogy egy blogcikkre érkező reakcióból később esettanulmány lett.
Mert az olvasó hozzáadott valamit.
Egy helyzetet.
Egy kérdést.
Egy szempontot.
Valamit, amit én magamtól lehet, hogy nem úgy vettem volna észre.
És ilyenkor érzed azt, hogy na, ezért nem mindegy, hogy a blog csak egy szövegtemető-e az oldaladon, vagy tényleg kapcsolódási pont.
Mert amikor visszajeleznek, akkor nem azt érzed, hogy állsz a digitális színpad közepén, és Shakespeare-i monológot mondasz a félhomályba, miközben a nézőtér vagy tele van, vagy nincs ott senki, ki tudja.
Hanem azt érzed, hogy valaki tényleg figyelt.
És ez nagyon sokat számít.
Én kíváncsi vagyok az olvasóimra.
Arra, hogy mit vesznek észre.
Mire reagálnak.
Hol akadnak el.
Mit értenek félre.
Mi érinti meg őket.
Mi bosszantja őket.
Mire mondják azt, hogy „igen, pontosan ez van nálam is”.
Mert ezekből lesznek a következő cikkek.
Ezekből lesznek a jobb kérdések.
Ezekből lesznek az ajánlatok, amik nem a levegőből lógnak, hanem tényleg valós helyzetekre válaszolnak.
Ezért írsz blogot.
Nem azért, hogy okosnak látszódj.
Hanem azért, hogy legyen egy hely, ahol elindulhat egy gondolat, és jó esetben vissza is érkezik valami belőle.
Nem több tartalom kell. Hanem több élet a tartalom körül.
Itt húztam meg magamban a határt.
Nem akarok tartalomgyár lenni.
Azt szeretném, hogy ha egyszer megszületik egy gondolat, akkor legyen útja.
Ne nálam akadjon el.
Ne a blogon haljon meg.
Ne azon múljon, hogy van-e még aznap türelmem képet keresni, posztot írni, csoportonként átfogalmazni, időzíteni és követni.
Hanem legyen mögötte egy rendszer, ami segít ezt továbbvinni.
Nem helyettem gondolkodik.
Nem veszi el a hangomat.
Nem teszi feleslegessé az embert.
Pont ellenkezőleg.
Azt szeretném, hogy ott maradjak benne, ahol tényleg számít: a gondolatban, az irányban, a hangban, a kapcsolatban.
Csak ne nekem kelljen minden egyes alkalommal kézzel végigcipelni az egészet.
Ezért kezdett el érdekelni az AI blogíró és posztoló rendszer is.
Nem azért, mert „AI”, és akkor most mindenki boruljon le a gép előtt, mert jött a digitális messiás.
Ettől a mondattól amúgy is viszketni kezd a szemem.
Hanem azért, mert ha jól van bekötve és jól van beállítva, akkor levehet a válladról egy olyan részt, ami rengeteg időt visz el, miközben nem feltétlenül ott adod hozzá a legtöbb értéket.
Segíthet ötletet adni.
Segíthet cikket előkészíteni.
Segíthet posztot készíteni.
Segíthet képet társítani.
Segíthet továbbvinni a tartalmat több felületre.
De a lényeg nem ez.
Hanem az, hogy a tartalom ne álljon meg nálad.
Ne csak kikerüljön.
Ne csak ott legyen.
Hanem kapjon esélyt arra, hogy dolgozzon.
Hogy eljusson emberekhez.
Hogy kérdést indítson.
Hogy visszajelzést hozzon.
Hogy belépési pont legyen a világodba.
Hogy ne egyirányú beszéd legyen, hanem valami, amiből kapcsolat indulhat.
Mert a cél nem az, hogy eltűnjünk a saját kommunikációnkból.
Hanem az, hogy ne a darálás vigye el az energiát.
Ha nálad is az történik, hogy a blogcikk még megszületik, de utána jön a képkeresés, posztolás, átfogalmazás, időzítés és teljes mentális szétesés, akkor valószínűleg nem veled van baj.
Csak épp egy olyan munkát próbálsz egyedül vinni, amihez már rég rendszer kellene.
És lehet, hogy itt az ideje nem még több erőt kisajtolni magadból.
Hanem végre megnézni, hogyan tudna ez az egész nem nálad megállni.
És nálad hol akad el a cikk után?
A képnél?
A posztoknál?
Az időzítésnél?
Vagy ott, hogy nem tudod, hova vezesd tovább az olvasót?
Írd meg egy mondatban, tényleg érdekel.
Ha pedig azt szeretnéd, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem megnézzük, nálad hogyan lehetne ezt rendszerbe tenni, töltsd ki az előfelmérést.
Nem egy megrendelőlap.
Megnézzük, van-e mire bekötni az AI blogíró és posztoló rendszert, és kell-e mellé egy egyszerű továbbvezetési útvonal.